Nem írtam le, hogy tulajdonképpen miért fogott el és fog el negyedóránként a sírás, miért nem tudok aludni idén, miért szeretem és utálom magam egyben. Olvasva az intro-t arra jöttem rá, hogy sokszor ismételtem szavakat, na de most erre is kitérek, hogy miért.
Elmondtam neki. Annyira feszített már engem, tudnia kellett róla mit érzek iránta. A maga esetlenségével egy gyönyörű pillanat volt, nagyon érzelmes és megható délután.
Átjött hozzám, mert azt mondtam neki, hogy szeretnék neki mutatni valamit. Naa, nyilván nem azt, annál sokkal de sokkal romantikusabb balek vagyok 🙂 A megbeszélt időpont előtt megkérdezte, hogy nem megyek-e ki előtte pingpongozni. Azt hazudtam, hogy nem vagyok otthon (egy strigula a miért utálom magam mellé). Olyan sík ideg voltam amiatt, amit terveztem, hogy hánytam. Nem jött semmi ki igazán a gyomorsavon kívül, mert semmit nem ettem, képtelen voltam, ez itt egy kulcspillanat volt a történetünkben, nem szúrhattam el. Fel-alá járkáltam a lakásban, mentem hányni, leültem, ittam vizet, újra és újra elpróbáltam a dalt, amit írtam. Igen, dalokat írtam. Nem egyet, nem kettőt. El szerettem volna neki játszani az egyiket. Gyorsan még átskicceltem egy papírra is, amit amúgy gép előtt írtam, mert azon gondolkodtam, hogy milyen hülyén néznék ki laptoppal az ölemben. Próbáltam úgy leírni, hogy olvasható legyen, hátha tudom még azt használni valamire, de remegett a kezem, többször elszartam, satíroztam, aztán úgy döntöttem, hogy jó lesz így, így marad, mert ha tovább idegesítem magam, akkor megint megyek hányni.
A napokban több megkeresést kaptam instán az RTL Klubtól meg a TV2-től éneklős műsorokba. Mondták, hogy az online válogatón nagyot kell villantani. Órákig merengtem, hogy mit is játszhatnék majd ott el. Eszembe jutott, hogy megkérdezzem róla Főnit, hogy mit javasolna, de még soha nem hallott élőben énekelni, csak a kis TikTok vidiket látta. Hát itt volt az alkalom.
Amikor megjött szokás szerint viccesen üdvözöltük egymást, ahogy szoktuk. Ő mondta, hogy „jónapot jónapot” én meg „kiskezit csókolom” 🙂 Gyönyörű volt, mint mindig. Szipogott a kinti hidegtől meg a pingpongtól, és egyből az jutott eszembe, hogy remélem nem fázott meg. Persze a coviddal viccelődtem idegességemben. Főztem egy borzalmas kávét, és leültünk KVzni (ezt így kell írnom, mert mindig így kávézunk munka közben is online) és dumálni. Mondta, hogy nyomi a feje, na mondom magamban, hogy basszad meg te hülyegyerek, most aztán te okozod neki majd a fejfájást… Éreztem, hogy érez némi feszültséget a levegőben, de ugyanúgy elkezdtünk dumálni, mint minden nap. Ittam a szavait, imádom, amikor dumál, öröm számomra hallgatni. Eltelt egy bő fél óra, mire kinyögtem, hogy szeretnék neki mutatni valamit. Elmondtam a TVs megkereséses sztorikat. A megszokottól eltérően már a KVzáskor is a földre ültem, amit meg is jegyzett, hogy miért pont oda. Úgy voltam vele, hogy ebben a lakásban nagyhirtelen ennél lejjebb nem tudok kerülni, és ha valamit alázattal és tisztelettel szeretnék csinálni, akkor azt itt kell megtegyem. Borzasztóan igénytelen állapotban voltam amúgy, a szokásos zöld kapucnis pulcsimat vettem fel, meg a 3 napja rajtam lévő feketének már nem mondható nadrágomat, mert olyan kopott. Annyi erőm volt csak, hogy megborotválkozzak. Parfümöm már elfogyott rég, nyomtam volna én magamra valamit, de nem volt. Arra jutottam, hogy biztos egy fokkal jobb lennék csini ruhában meg kicicomázva, de láttuk már egymást minden állapotban, ez nem oszt nem szoroz. Ez a délután nem a külről szól, hanem a belről.
Felkaptam a gitárt meg a papíromat, és leültem a földre. Ideges voltam, küzködtem a szavakkal. Tudtam, hogy el fogom rontani a dalt, pedig annyit gyakoroltam, annyit ültem felette… Megjegyezte, hogy még sosem hallott élőben énekelni. Hát… belekezdtem. Elindultak a könnycseppek a szememből, de jól lepleztem. Gyönygyözni kezdett a homlokom és izzadtam a pulcsi alatt, mint a disznó. Lenyomtam a számot sok hibával. Amikor felnéztem, piros volt az arca és csillogott a szeme. A keze a szája előtt volt szokásosan félig a rózsaszín pulcsiba begyűrve, láttam rajta, hogy furcsálta a dalszöveget. Igen, minden egyes szó róla szólt. Zavaromban azt mondtam, hogy elnyomom mégegyszer nem hamisan meg hibátlanul, meghallgatná-e mégegyszer. Igent mondott. Nekikezdtem mégegyszer. Hát persze, hogy az is hamis volt és nyomtam bele hibát legalább öt helyen! Mondtam magamban, hogy ügyes vagy Zsolt, hogy vagy képes még ezt is elbaszni?! Hát így, minden szeretetem ott volt a sorokban, én életemben soha nem izgultam még ennyire, még akkor sem, amikor színpadon kellett játszani egy egész iskola előtt.
A második körben többször felnéztem közben az arcára, mert gondoltam az olyan macho-s 🙂 . Teljesen röhejes voltam, belül azért ezen a gondolatomon felnevettem. Láttam, hogy zavarban van, mert talán másodjára tisztábban érti a szöveget, én is biztosabb voltam benne, hogy lejön az üzenetem. Csodás volt a tekintete, egyre-egyre vörösebb az arca. Elpirult a daltól. Egy magányos hobbizenésznek ennél nem kell több. A szeme ragyogott, mint egy tinilányé (pedig már egy vénlány, de kihoztam belőle 🙂 ), 3 méterről láttam, hogy felzaklattam ezzel őt (még egy strigula a miért utálom magam mellé). Itt még mindig lett volna menekülőm, hogy csak ezt szerettem volna mutatni, alkoss véleményt légyszi. De nem így tettem. Minden, de minden megmaradt önbecsülésemet és bátorságomat összeszedtem, és feltettem a kérdést:
– Tudod kiről szól a dal?
– Kiről?
– Rólad.
#fortheone #forthewin #waitinguforever