Sírtunk. Mindketten. Tudtam, hogy nem úgy érez irántam. Az előző napokban a TikTokon közzétettem 3 videót is, mert tudtam, hogy mi lesz a vége a délutánnak. Az elsőben említést teszek, hogy elveszítettem a legjobb barátomat. A másodikban fájdalmamban kiénekeltem magamból, hogy el kell őt engedjem. A 3. videóban beletörődően elbúcsúztam. Ja, azthittem…
Az egész délután sötétedésbe fordult. Baromi jó volt, hogy ott ült, ott volt velem. El is rohanhatott volna egyből a dal meg a vallomás után, de nem. Fogtam a kezét, simogattam. Még tovább törölgettem a könnyeit. Hagyta, hogy igazgassam a haját, hogy megérintsem bárhol. Micsoda bizalom ez? Tudja, hogy soha semmit nem tennék az ő szava nélkül. Biztos vagyok benne, hogy részben jólesett ez neki, és abban is, hogy valami vagy valamennyi idő után az egész zavarta. De hagyta, tűrte, az én lelkemnek kedves volt az összes ilyen pillanat, mert tudtam, hogy akkora bizalma van bennem, hogy ezt más embernek nem hagyná. Megint felmásztam a kanapéra. Aztán megint térdre rogytam. Vergődtem. Szükségem van rá az életemben. Érzem, tudom. Van még valami küldetésünk. Ha csak az, hogy ott legyek neki és támogassam, akkor az. Valami kell, hogy legyen, mert nem tudtam őt elengedni, és ő sem. Megkértem, hogy had kísérjem haza, hogy a cicusokat meg tudjam búbolni, mert hiányoznak, és tök jó lenne elbúcsúzni tőlük. Mondta, hogy össze van zavarodva, és ne menjek. Azt éreztem, hogy nem szeretné, hogy elbúcsúzzak tőlük. Nem szeretne búcsút. Én sem.
Indulás előtt támadt egy ostoba ötletem, hogy baszni rá, egyszer élünk, elmondtam mindent neki már, nekem meg kell őt csókoljam, mit veszíthetek? A megszámlálhatatlandik ölelés után megpróbáltam. Egy esetlen félpuszit sikerült kikerekíteni 😀 Baromi vicces lehetett ez kívülről, fáj minden, ami történt, de ha ezt egyszer majd elmesélem valaha valakinek az életben az írott félmondaton kívül, akkor jót fogunk rajta derülni. Vagy mégjobb lenne vele majd ezen nevetni. Felöltözött és mélyen a szemembe nézett. Könnybelábadt szemmel néztem rá vissza, mint valami ágrólszakadt szerencsétlen. Odajött, és most ő ölelt meg engem. Nem akartam elengedni őt. Azzal váltunk el, hogy most neki gondolkodnia kell, és nem tud mit mondani nekem. Nem is vártam. Azt éreztem, hogy az életem összes hátralévő idejét kivárnám egy jó szóért. Kilépett az ajtón, bezártam, és összerogytam. Sírtam, bőgtem, tomboltam, és vergődtem a kanapén. Elfújtam vagy 8 zsepit mire a szemüvegem mögül kiláttam és végre kaptam levegőt is a zihálástól. Észrevettem, hogy a dalszöveg papírja ottmaradt a kanapé szélén. Azonnal felkaptam a kabátomat. Én hülye még arra is figyeltem, hogy először hosszában hajtsam össze, mint valami hivatalos iratot, aztán meg keresztbe 🙂 Anyám, mekkora egy hülye romantikus barom fiat szültél…
Futottam, mint az őrült utána. Átrohantam a piroson, körbe sem néztem. Azon gondolkodtam menet közben, hogy jót teszek-e ezzel. Arra jutottam, hogy ha elérem még a lakás előtt, akkor némán odanyújtom, a szemébe nézek, és intelligens férfi módjára elköszönök és hazajövök. Ez részben így is történt. Odanyújtottam, a fülén volt a telefon. Amikor meglátott azonnal lerakta. Elvette a papírt, mondta hogy ezért jöttem utána, majd megölelt. Nem számítottam rá. Szorosan visszaöleltem és a fülébe súgtam, hogy szeretem. Megfordultam, és tempós léptekkel hazaindultam. Nem néztem vissza, azt éreztem, hogy nem szabad. Hazafelé már azért nem érdekelt a piros lámpa, mert megint nem láttam semmit a könnyeimtől.
#fortheone #forthewin #waitinguforever